Már a múlt év végén, néhány rablóhalas peca alkalmával átfutott az agyamon, hogy a tavaszi első nagyhalas horgászatára meglehetősen korán sort lehet keríteni, tekintve, hogy a téli időjárás is felért egy melegebb őszi idővel. Gondolom azért nem meglepő, hogy mégsem így alakult.

Április felén is túl voltunk már, mikor végre valahára (idén először) a vízpartra keveredtem. Időt sem nagyon sikerült szakítani, fennakadások is voltak és nagy nehézségek árán sikerült csak beszerezni az éves területi engedélyt is. Ráadásul ekkorra már ismerőseim legtöbbje túl volt az év első hosszabb-rövidebb horgászatán és sokan nagy örömmel küldözgették a kisebb-nagyobb fogások képeit. Néhány szebb halra ráfeledkezve gondolatban már én is a csónakban görnyedezve szeltem a tőzegerdő hullámait, mohás hátú öreg pontyok után kutatva. A lényeg, hogy az engedély már a zsebben volt, ezen már nem múlhatott semmi.

Szóval egyszer csak

azon kaptam magam, hogy a tengelytörésig pakolt kocsiban ülve zötyögök az idei év első, pár napos horgászatára. Lakóhelyemhez közel számos öreg tőzegbányató van, ezekből mindjárt kettőre is érvényes az éves jegy. Lehet tehát választani: izgalmas csaták a víz alatti erdő- és bokortenger közepén, vagy nyugalmasabb lazulás egy kevés akadóval rendelkező, nád szegélyezte tavon.

Ha az embernek nem igazán vannak rendben az idegei, akkor inkább a B opciót illdomos választani, mert így biztos nem kell eltorzult arccal verni a műszerfalat hazafel és bánkódni az elszalasztott lehetőségeken. Viszont cserébe be kell érni kevesebb kapással és valószínű kisebb halakkal. Azt hiszem ide illik, a "Valamit valamiért!" közhely. 

Személy szerint én jobban szeretem a mozgalmasabb, nehezebb pecákat, mégha sokszor az idegeim épségét kockáztatom is. Lássuk be, minél több az akadó, annál nagyobb az esély a kapásra, de sajnos nem a halfogásra. E két dolog ugyanis egymással fordítottan arányos. Akkor is, sokkal inkább ez, mint egy "kockatóból" kiterelgetni egy-egy kapitális halat, amit már előttem legalább százszor megfogtak. Nekem az valahogy sosem jelentett földöntúli örömöt. Hiába, "Nem vagyunk egyformák!" - szól a másik közhely.

Mélyenszántó gondolataimból

a meglehetősen kanyargós bekötőút kátyúinak eszeveszett kerülgetése zökkentett csak ki, mely a két tavat elválasztó töltéshez vezetett. Időközben megérkezett vendéglátónk is, akinek privát stégén tölthetjük majd el ezt a pár napot. Kellett a felvezetés, hisz nem jártam még ott, a horgászhely megközelítése az elmondások alapján pedig meglehetősen körülményes és keszekusza. Eleinte nem volt baj, egy kisfaluhoz mérten kiváló állapotú betoncsíkon szeltük a métereket, mígnem egy határozott kanyarral átcsaptunk egy szántóföldekkel és erdősávval szegélyezett földútra, melyen erős jóindulattal is minimum térdmagasságig ért a fű. Egyre erősebben kezdett gyöngyözni a homlokom, mikor már másodszor koppant a kocsi alja, ahogy egyre közelebb értünk a helyhez. Nem volt mit tenni, követtem az előttem haladó autót, mely mostanra meglehetősen eltávolodott. Jól tudtam, ha most megállok, akkor aztán se tőled, se hozzád!  Szóba sem jöhet, hogy egy kis nehézség eltántorítson. A méterek fogytak, csak odaérünk egyszer.

Végre megérkeztünk! A gondozott horgászhely igazi kis ékköve a tavat szegélyező bozót és erdőrengetegnek. Természetesen, a buzgó pakolás előtt meg kellett kémlelnem a vizet és picit elengedni a megközelítés izgalmát. Azért a kifele út sem lesz leányálom, mondtam, de Jani bá' megnyugtatott: "Ne aggódj, itt még nem járt olyan, aki nem tudott kijutni." -mondta. Ez megnyugtató, mindenesetre nem én akarom megnyitni azok sorát, akik csak traktoros segítséggel tudnak szabadulni földút fogsáságából. Ennek tetejébe a felettébb csapadékos idő sem igazán kedvezett a közlekedésnek. "Na, majd kiderül." - legyintettem nemtörődően, most koncentráljunk arra, amiért jöttünk.

A kipakolás

gyorsan ment, bár az igaz, hogy az autó és a stég közt nincsenek legyőzhetetlen távolságok. Házigazdánk aztán körbevezetett az eldugott kis horgásztanyán, majd kínos részletességgel ecsetelte, hogy hova lenne érdemes horgászni, hol-mire kell számolnunk a vízfelszín alatt. Lássuk be, ez azért komoly segítség! Az ilyen jellegű információkkal nem kevés időt tudunk megspórolni, illetve komoly hatással lehet az eredményességünkre is, pláne az ilyen pár napos, rövidke pecák alkalmával. Nem mellesleg ezeket a helyeket rendszeresen etetik és horgásszák, tehát nagy valószínűséggel jár arra a hal.

Gondoltam a legokosabb döntés, ha hallgatok a szép szóra és egyik botommal balra, a szemközti akadósorban található átjárót, a másikkal jobbra, egy valóságos víz alatti erdő bedőlt fái előtti területet vallatom. "Ez így remek lesz!" - gondoltam, mert így a stég közepén helyet tudok szorítani horgásztársamnak, Dánielnek is, aki a tó öreg harcsáinak bajszát szeretné az éj leple alatt megtekergetni.    

Ugyan nem kellett félni,

hogy túl hamar rám esteledik, azért szerettem volna, ha mielőbb vizet érnek a zsinórok és átadhatom magam az izgalmakkal telt várakozásnak. Ehhez azonban még túl sok a teendő, így kissé hanyagul estem térdre a horgászállás deszkáin, hogy a bottartó talpait lecsavarozzam. Miközben rendíthetetlenül járt kezemben a csavarhúzó, gondolatban már összeállt az adott körülményekhez jónak vélt, visszafogott stratégia.

Úgy véltem, hogy most sem lesz szükséges kilószám szórni a "takarmányt", mint bolond a lisztet, mivel a halat helyben tartani kellene, nem jóllakatni, vagy eltelíteni. Meg amúgy is tavasz van még, hova a nagy kapkodás?!. Figyelembe kellett venni a tó jelentős fehérhal és törpeharcsa állományát is, bár ez utóbbi reméljük még nem aktív, hisz a víz jó ha 9-10 fokos.

 Szép az állomány, egész tekintélyes példányokkal lehet összeakadni.

Lassan előkerültek a botok is, rajtuk a már jól bevált, komplikációktól mentes szerelék, mely pontosan az ilyen akadós, horogmarasztaló helyekre való. Igyekszem kerülni a túl flancos és kényes megoldásokat, mikor hasonló helyen horgászom, mivel viszonylag csekélyke esély van hibázni. A tapasztalatom az, hogy túlontúl nagy ár azért halat veszteni, mert "belehalunk a szépségbe", vagy "divatból" túlbonyolítjuk a csalifelkínálást. Egy egyszerűbb, de a helyzethez igazított szerelékkel jobbak az esélyek.

A parton tehát

már minden összeállt és helyére került, illetve belaktam a stég mellett álló, valaha szebb időket látott menedéket is. Szerény külleme és adottságai tökéletesen kiszolgálják az igényeket, rögtön a botok mellett lehet teremni, ha úgy alakul, hogy az éjszaka közepén támad kedvük bajszos barátainknak egy kis falatozásra. Egy ilyen horgászatnál ez pedig kulcs kérdés.

Időközben megérkezett Dániel is, akit azon nyomban rábírtam egy kis evezésre is, így segítve a csalik elhelyezését a tanácsolt, illetve megfelelőnek vélt helyeken. Jut eszembe, vendéglátónk, Jani bácsi, a fontosabb kérdések tisztázása után magunkra hagyott minket, de ígérte, később még visszatér.

Lassan sodródtunk tehát a bokorsor elé, melyen egy kb. 6 méter széles átjáró is fellelhető. Állítólag meglehetősen gyakran cirkálnak erre a halak, valamiért szeretik. Nos, ha valóban így van, akkor nincs miért ezzel szembemenni, le is tettem a duplacsalis kombinációt a bokortól nagyjából 3 métere. Muszáj egy kis előnyt hagyni magunknak. Nagyjából 50-100 szem 20 mm-es bojlit szórtam be alapozás gyanánt, ügyleve arra, hogy ritkásan, nagy területen osszam szét. Elég nagy vízről beszélünk ugyanis (80 ha), még annak ellenére is kell azért valamennyi anyag, hogy említettem, a horgászhelyünk rendszeresen etetett. Emellett el szerettem volna kerülni, hogy hirtelen egy kupacba rántsam a tó összes törpeharcsáját. Nem vagyok sem a nagy, sem a túl kisméretű csalik híve, szerintem mindegyiknek megvan a maga helye és ideje. Ez az idő pedig olyan igazi átmeneti volt, 20 mm-es csalinál nagyobbat semmiképp nem gondoltam.

A másik bot szereléke is elfoglalta helyét a jobb oldali vízierdő mellett, hasonlóan az előzőhöz, szintén 2-3 méterre az akadótól. Megpróbáltam kis sávban, ritkásabban dobálva a bogyókat egy csíkot húzni a a bokor közepétől a lehelyezett szerelék irányába. Hátha rá lehet venni egy mohás hátú matuzsálemet, hogy legalább egy pillanatra elhagyja rejtekét.

Végre mindkét

bot a helyén, minden szükséges eszköz előkészítve, kezdtem megszokni a "vadont". Jó is ez, kiszakadni a városi forgatagból, átszellemülten hallgatni az élő természetet. Ez mondjuk csak éjjel nem volt annyira ínyemre, mikor megébredt a rágcsálókból összeverbúvált éjszakai őrjárat.  

Dániel immár a saját dolgaira koncentrálhatott, minek első lépése, hogy csalihalat fogjon a harcsáinak. Ezt a feladatot később igyekeztem levenni a válláról, amíg ő előkészítette a nem túl puha dióverőket, melyekre jókora méretű csörlőket szerelt. Kicsit durvának tűnt a cucc, de azért a harcsa sem egy törékeny virágszál. A játék tehát nem babra megy, ez rögtön látszott.  

Egyre-másra fogtam a méretes bodorkákat és vörösszárnyúakat, mialatt Dani is elkészült. Elindultunk hát csónakkal, hogy bevessük ezeket a szereléseket is. A változatosság kedvéért most én eveztem. Érdekes dolog ez a harcsahorgászat is, bár nem annyira az én asztalom. Mindenesetre azért próbáltam ellesni egy két fogást, meg kérdezgettem is szépen, hogy mit, miért csinál. 

Most már minden a helyén volt, a stégen álldogálva némán gyönyörködtünk a táj szépségében, ahogy a nap lustán bukott át a túloldali erdősáv lombjai fölött. Már nem igazán emlékszem melyikünk gyomrának kordulása törte meg a meghitt pillanatot, de legfőbb ideje volt saját magunk táplálásáról is gondolkodni. A dobozban gőzölgött még a kedvesem által készített hazai, nekiláttunk hát falatozni.

Későre járt már, mikor visszatért Jani bá' még egy rövid látogatásra, majd kisvártatva nyugovóra tértünk. Már-már félálomban voltam, mikor a serénykedő rágcsálócsalád ricsaja térített magamhoz. Hiába, ez természet, itt mi csak vendégek vagyunk. Gondolataim aztán lassan álommá fejlődtek, melyben elképzeltem a nagy küzdelmeket a bokorerdő rejtekében. Nagyjából egy órája szundíthattunk el, mikor is erőteljes csippanások hasítottak az éjszakai csendbe. Riattan ugrottam ki a hálózsákból bele a cipőbe, majd nyomás a botokhoz. Ekkorra már eszeveszetten fogyott a zsinór a dobról, ráemeltem és a csónakdeszkára léptem. Dániel ekkor már a kötelet oldozta és már hasítottuk is a vizet a bokros irányába. "Jó hal lesz!" - fordultam hátra, majd hirtelen észrevettem, hogy az éjszakai ködben halunk a nyílt víz irányába iszkolt. Jó hír ez, mégiscsak nagyobb az esély, no meg nem kell pattanásig terhelni a felszerelést. Sajnos az öröm csak gondolat maradt, mivel a következő pillanatban a bajuszos elementális erővel rajtolt a közeli bedőlt fa felé. Hirtelen a mély felé törve átúszott a vaskos fatörzs alatt, majd az azt követő akadó rejtekébe szaladt. Kicsit engedtem a zsinóron, hátha nem tekeri fel magát, így valahol megpillanthatjuk a bokrokon túl. Nem sok esély volt rá, de számításom beigazolódott. A csónaktól pár méterre egyszercsak felbukkant egy sárgás hasú ponty, amint a damil fogságából szabadulva próbál kereket oldani. Engedtem még a zsinóron, de  csak nem lazul be a hal felöli oldalon. Valószínűleg ekkor már felekerhette magát a bokor aljánál és egy nagyjából 2 méteres kötöféken volt. Igyekeztünk közelebb vergődni az ágak sűrűjében, mikor is egy jólirányzot mozdulat hatására kipattant a horog, halunk pedig komótosan úszott tova a mélybe. Pár pillanatig meredten áltunk, majd visszaindultunk a partra. A nagy izgalmak közepette nem is vettem észre, hogy egyszál vastag alsóruházat van csak rajtam, viszont nincs melegem. Az eső csapkodott, illetve elég erős szél fodrozta a vizet. Szerencsére nem volt túl messze a part, így gyors újracsalizást követően, ismét nyugovóra tértünk. Viszonylag hamar túltettük magunkat az izgalmakon és álomba szenderültünk.

Reggelig már nem volt esemény, így ki tudtuk pihenni magunkat a korai ébrsztőig. A harcsák sem voltak éhesek, a csaliként behúzott keszegek érintetlenül várták a szebb jövőt. Szombat révén Danit várta a kötelesség, indulnia kellett dolgozni. A délelőttöt és a kora délutánt így egyedül töltöttem, noha izgalmakban nem volt hiány.

Reggel 9 órától kezdődően szinte megélénkült a víz. Felváltva érkeztek a kapások, először a jobb, majd a balos boton. Működtek a helyek, étvágyuknál voltak a halak, ez mindenképpen jó hír. A dolgot az árnyékolta be némiképp, hogy 6 kapásból mindösszesen egyetlen halat sikerült szákba terelni. Sokat töprengtem, hogy vajon mit kéne másképp csinálni, de a úgy gondoltam, hogy a felszereléssel és a módszerrel nincs baj, csak hát valahogy az akadót kellene ügyesebben elkerülni. Ez a megfejtés kulcsa.

A délután első fele

aztán nyugalomban telt, majd 4 óra körül a munka végeztével megérkezett Dániel és vendég segítőként, édesapja is. Csalódottsággal fűszerezett panaszomnak adtam hangot, hogy ennyi szép kapásból csupán csak egy 3-4 kiló körüli halat tudok felmutatni. A keserűség ellenére bizakodó voltam, mert hát előttünk van még az este és az éjszaka is. Az pedig tudjuk, jó szokott lenni. Nem sokkal később a távolban ajtócsapódás hallatszott, majd pár perc múlva megjelent Jani bácsi is, egy ránézésre is kényelmes összecsukható székkel a hóna alatt.

"Szevasztok! Na volt valami?" - kérdezte. 

"Kapás-kapást ért délelőtt, de nem tudtam őket megfogni!  - panaszoltam.

"Nem érdekes, jár itt a hal, a következőt megfogjátok."

Azzal kinyitotta székét és mesélni kezdett a helyi viszonyokról, a tó történetéről és a múltban vendégül látott horgászokról. 

Telt múlt az idő, mikor hirtelen pár álmos pittyenés szakította félbe a beszélgetést. Már ugrottam is a bothoz, hisz jól tudom, az első pár csippanás után következik egy pár másodperces szünet, majd jön az éktelen sivítás. Ez valahogy a tőzegtavi pontykapásokra is jellemző. Felkaptam a botot, próbáltam felvenni a kontaktot, miközben a spicc erőteljesen nyújtózott a bokrok fele, majd mintha megmerevedett volna, sudár karikába hajolva mutatott az akadósor irányába. Ráfogtam a dobra, mialatt kissé suta mozdulatokkal tapogattak ujjam a fék után. Tekertem rá párat, hogy azért ne fogyjon olyen eszement erővel a zsinór, mert tudtam, akkor ismét vesztettünk. Nem volt mire várni,  bevergődtem a csónakba, majd indultunk is a hal irányába. Most már nagyon nem akartam veszíteni.     

Mintha csak az előző este ismétlődött volna, úgy követték egymást az események. Jó súlyt éreztem a szerkón, csak az nyugtalanított, ahogy a bokrosban vad táncot járt a feltehetően nem kisméretű hal. Hirtelen aztán ő is a nyílt víz felé tört, de most tudtam, hogy nem nyugodhatunk meg, mert bármelyik pillanatban fordulhat a kocka. Csak a meglehetősen sprőd előtétzsinórt láttuk, amint pengeként hasítva a vizet követte le a horgon küzdő ponty minden mozdulatát. "Nagyon közel van az a rohadt fa!" - fordultam késtségekkel tele Dani felé, aki megpróbálta mindig optimális irányba fordítani a csónakot. Szinte ki sem mondtam, hajlott egy nagyot a bot és halunk már a mögöttünk levő fa mellett volt. Kivert a hideg veríték, hogy ugyanaz fog megismétlődni, mint tegnapi este. Még a végére sem értem a gondolatnak, halunk már egy náddal tarkított akadót vett célba, mely a fa közvetlen szomszédságában volt. Kissé kilátástalannak tűnt a küzdelem és még csak megpillantani sem tudtuk.

Hosszú percek teltek el így, mikor aztán egy hatalmas burványt vetve a akadóktól ismét távolodni kezdett. Ahogy lehetett engedtem a féken, nehogy a végén még én rontsak el valamit. Oly sok rontott kapás után, nagyon szerettem volna ezt halat végre megfogni. Kicsit lanyhulni látszott az ereje és egy határozott pumpálást követően sikerült a felszín közelébe húzni. Hatalmas pontyszáj törte át a víztükröt és komótosan fordult az aranyló tükrös test a csónak mellett. " Bakker! Ez nem kicsi!"  - konstatálta Dániel, ami valójában nem hatott túl megnyugtatóan. A hal párszor még a aljzat fele tört, még mielőtt a fáradságtól kimerülten terült el a víz tetején. A megfelelő pillanatot kivárva Dani azonnal alátolta a merítőt, majd a súlyos izgalmak terheitől megkönnyebülten sohajtottunk fel. Szétnyitottuk a szákot és ráfeledtkeztünk a hatalmas ponty látványára. Megpróbáltam még ott helyben megszabadíani a cájgtól, de a horog túlontúl is jól ült a szájában, így nem erőlettem. Óvatosan csorogtunk a part felé, vigyázva minden mozdulattal. A stégen ekkor már nagy volt a sürgés forgás, Jani bácsi és Dani édesapja is kíváncsi volt, hogy mit sikerült a nagy locsogás közepette kivarázsolni a vízből.

Ahogy a mozdulatlan halat a bölcsőhöz cipeltem, irgalmatlan súlyosnak éreződött. Némán tűrte a szokásos procedúrák sorát, hiába, első a hal biztonsága. Természetesen jópár képet lőve örökítettük meg ezt a csodás bajuszost, melynek külön erélye, hogy ezidáig nem látott még horgászt.

Izgatottan sürgött mindenki a mérlegelésnél, mely során a mutató pontosan 17 kilónál állt meg. Nagyon örültem, bár visszagondolva Inkább tűnhettem megszeppentnek, mint örömtelinek, pedig majd kiugrottam a bőrömből. A peca előtti napokban csak reménykedni mertem, hogy módomban áll megfogni egy-egy kapitálisabb példány még az ilyen rövid horgászatok alkalmával is. Bevallom, voltak olyan pillanatok, mikor nem bíztam abban, hogy ebből a csatározásból kikerülhetünk győztesnek. Nagyot küzdöttünk, nem is volt izgalmakból hiány, de sikerült. Legyőztünk egy nemes ellenfelet, egy határozottan nehéz helyen és helyzetben. Ekkor már cseppet sem bántott az elszalasztott kapások sokasága, ez a fogás minden keserűséget feledtetett.  

Legalább annyira felemlő volt a búcsú pillanata is, ahogy széles, sötét hátával a vízfelszín alá bukva a tőzegerdő királya visszatért birodalmába. Nem is értem, hogy van szíve némelyeknek egy ehhez hasonlóan szép halat a frigóba tenni. Inkább lemondok a halevésről is, de haza nem vinném. 

A kedélyek lassan lecsillapodtak, a szerelék visszakerült a helyére. Szórtam pár szem plusz golyócskát a helyre, ki tudja mennyit porszívóztak fel az arra kevergő pontypéldányok. A stégen ülve aztán ismét beszélgetés indult, de gondolataim valósággal a korábbi történések rabjai lettek. Fejben újra átéltem az izgalmakat és biztos vagyok, hogy az élmények még jó ideig elkísérnek majd. Igyekszem ilyenkor mindig a számomra kedves személyekkell megosztani az örömömet, így telefonáltam párat, hogy elújságoljam a nagy fogás történetét. Ha az embernek hasonló élményben van része és nem oszhatja meg máokkal, az kicsit olyan, mintha titokban úszná át az óceánt. 

Mondtam a többieknek is, ha nem lesz már több kapás holnapig, azt sem bánom. Már megkaptam, amiért jöttem. Dániel halkan jegyezte meg, hogy azért egy szebb harcsát csak jó volna még meglevegőztetni éjjel, csak hogy teljes legyen a kép.

Az este folyamán

azán ismét kapások érkeztek a pontyos etetésekről, szinte pár perces eltéréssel. Az egyik hal 10 kiló, a másik picivel súlyosabb, 12 kilógramm körül volt. Nagyjából olybá tűnt, mintha a király után az alattvalók is előkerültek volna a bokrok rejtekéből. Ekkor már nyugodtan lehetett mondani, hogy ez az, amikor minden jól alakult.

Eljött a takarodó ideje, elégedetten és persze boldogan bújtam a hálózsákba, mert ennél szebb élményeket nem is remélhettem volna. Nem zavartak már a randalírozó állatok, sem a nádból beszűrődő éktelen vernyákolás. Boldog voltam és elégedett, no meg persze kellően fáradt is. Hamar elnyomott az álom, s mivel már több akció nem volt éjszaka, kipihenten ébredtem hajnalban. Pici csalódás volt azért, mivel a nagybajszúak ismételten nem voltak túlságosan étvágyuknál, így Dani megint kapás nélkül maradt. Nem baj, legközelebb újra megpróbáljuk.

A reggeli ébresztő után a stégen sétálgatva kerestem a felkelő nap gyenge sugarainak melegét és közben széles mosollyal a fejemen idézgettem fel a tegnap esti fogások pillanatait. A többiek is már fent voltak, lassan eljött a pakolás és hazaindulás ideje. Sok a cucc, így jobbnak láttam időben nekilátni.

Csavarhúzó a kézben,

ám most kissé hanyagabb lendülettel hajtottam kifele a bottartó stégtalpainak csavarjait. Sietni azért nem kellett, volt időnk bőven. Néha meg-megállva pillantottam még az akadó irányába, mely életem egyik legemlékezetesebb fogását adta. Valahogy úgy éreztem, hogy tartogat még meglepetéseket ez a tó és talán idővel sikerül visszanyernie régi fényét. Jani bácsi elmondása szerint ugyanis jelenleg egyáltalán nem népszerű, sokan elátkozottnak tartják. Hogy ez épp miért van, arra nem tudok választ adni. Az viszont biztos, ha tehetem, még sokszor visszajárok annak reményében, hogy a rejtélyes víz alatti világ legöregebb bajuszosaival is találkozhassak egy-egy hasonlóan emlékezetes küzdelem erejéig. Erről a vízről sok minden elképzelhető és szinte bármi megtörténhet. Az igazán izgalmas pedig az, hogy adott esetben meg is történik.   

A szíveslátást megköszönve búcsúztunk vendéglátónktól, de ígértük, ahogy alkalom nyílik, újra visszatérünk. Ahogy aztán kifele haladtunk a dzsungel rejtekéből egyre csak az járt a fejemben, hogy ez az, amit igazán szenvedélynek lehet hívni. A kihívásokkal, izgalmakkal teli horgászatot , melyet csakis egy ilyen helyen élhetünk át. Ezen viszont nincs is mit csodálkoznom, hisz a tőzegtavak ágas-bogas varázsa, kincseit rejtegetve, már évekkel ezelőtt rabul ejtett. Azt hiszem, egy életre.